Zongora  tanszak

Egy zongoratanár gondolatai:

„a megismerés az ifjúkorban gyökeredzik, de csak az érett kor hoz gyümölcsöt…”

Hangszerünk a zongora, csodálatos hangszer. Évszázados fejlõdés során nyerte el mai formáját, hangzási lehetõségeit. Elõdje, a cembalo kopogós, érces; a XVIII. – XIX. századi fortepiano kissé fakó hangja után a mai hangszerek koncerttermet betöltõ, csillogó, fényes hangzása minden zenét szeretõ embert elbûvöl.

Zeneszerzõk alaphangszere, munkájukhoz szinte nélkülözhetetlen. Hiszen minden, más hangszerre képzelt zenei gondolatukat, dallamokat és harmóniákat egyaránt kipróbálhatnak rajta. A kamarazenélésben az összes többi hangszer kiváló partnere.

A nagy zeneszerzõ mesterek – a régiek és ma már klasszikusnak számító XX. sz.-i nagyok is – kiváló zongorajátékosok voltak, errõl tanúskodnak a hangszerre komponált versenymûveik, szonátáik, karakterdarabjaik, zongorás kamarazenéjük.
Ha nem is koncertzongora, de egy-egy régebbi hangszer – esetleg pianínó – sok családban generációk óta megbecsült mûtárgy, családi emlékek fûzodnek hozzá. Sokakban a szülõk, nagyszülõk hangszertudása ébreszti fel a kíváncsiságot a hangszer iránt.

Szinte nincs olyan kisgyermek, aki ne úgy jönne az elsõ órára, hogy õ bizony már tud zongorázni és rögtön „lepötyögtet” néhány ismert dallamot. Mi tanárok bölcsen hallgatunk arról, hogy a dolog azért nem ennyire egyszerû. A legnagyobb meglepetés az, hogy hiába kap „kész” hangot egy zongorista, mégis rajta múlik, az õ ún. billentés kultúráján, hogy milyen árnyaltan szólal meg a hangszer. Majd lépésrol-lépésre – hogy a következõ feladat ne tûnjön megerõltetõnek, megoldhatatlannak -, igyekszünk megtanítani õket néhány év alatt a hangszerjáték alapvetõ ismeretére.

A hangszerjáték bizonyos fokú ismerete persze még nem elég ahhoz, hogy valaki élményszerûen zongorázzon. Meg kell értetni, de elsõsorban éreztetni tanítványainkkal, hogy a zene érzelmeket fejez ki, az érzelmekre hat, és nem elég egy szép darabot csak eljátszani, azt úgy kell elõadni, hogy a hallgatóban is hasonló érzéseket keltsen. Az érzelmi nevelést is el lehet kezdeni már a legegyszerûbb kis daraboknál, a kis táncok karakteres megformálásával, vidám staccatóival, a lassabbak szépen éneklõ hangjával. Ha sikeresen megtanultunk egy-két kisebb, nagyobb növendékek esetében már komolyabb mûvet, természetessé válik az igény, hogy azt megmutassuk, elõadjuk másoknak is. Az is tanári feladat, hogy felkészítsük „gyermekeinket” a nyilvános szereplésre. Ennek érdekében több hangversenyt rendezünk és a már jól megtanult, kidolgozott darabokat családias környezetben mutatjuk be.

Aligha van örömtelibb pillanat egy tanszak életében, mint amikor hangverseny, vagy vizsga után – elfelejtve a megelõzõ izgalmakat, a felkészülés nehéznek, fárasztónak érzett óráit -, együtt örülünk tanár és tanítvány, szülõk és nagyszülõk a jól sikerült produkcióknak. Megerõsítõ percek ezek, újból kedvet, erõt adnak a következõ közös tervezéshez, munkához. Még nagyobb az öröm, amikor hangversenyeinken már kamaramûveket is bemutathatunk, ha zongoristáink együtt muzsikálhatnak más hangszert tanuló kis barátaikkal.

Ilyenkor mi tanárok újból átélhetjük fiatalságunk hasonló helyzeteit, pályakezdésünk izgalmas éveit és természetesen újból és újból értékelhetjük eddigi munkánkat. Boldogok vagyunk, ha nekünk is sikerül olyan bensõséges kapcsolatot kialakítani tanítványainkkal, mint amilyenben mi éltük meg tanulóéveinket szeretett tanárainkkal. Hihetetlen, szinte csodákra képes és még a kevésbé ügyes növendéket is inspirálja, sok nehézségen átsegíti a tanárból áradó jóindulat, türelem és szeretet. Akkor lehetünk igazán elégedettek munkánkkal. Ha nemcsak a zenemûvészetben való némi jártasságra, vagy a hangszer szeretetére és mûvelésére sikerült tanítványainkat megtanítani, de ezzel együtt gazdagodhattak egy életre szóló emberi kapcsolattal is.

2023/2024. TANÉV